A múlt héten indult bejegyzéssorozat célja, hogy olyan szempontokat, ötleteket, gondolatokat osszak meg veletek, ami ebben a speciális helyzetben különösen hasznos lehet. A múlt heti bejegyzés a munkaszervezésre koncentrált.
Hogyan ne csavarodjunk be a bezártságtól?- Munkaszervezés
Ezen a héten a maximalizmusról írok és arról, hogy miért és hogyan érdemes küzdeni ellene.
Mi a baj a maximalizmussal?
A maximallizmus első látásra jó dolognak tűnik. Miért baj mégis, ha valaki elszántan szeretne tökéleteset létrehozni? Úgy általában azért, mert nem lehet. Ha a tökéletességre törekszünk, az az esetek többségében irreális. Ha a maximalizmus csak az életünk, feladataink egy bizonyos területén alkalmazzuk és ezen a területen is el tudjuk fogadni az apróbb hibákat, akkor a maximalizmus előrevivő, teljesítmény és önértékelés növelő is lehet. Ha azonban túl széles területen gondolkodunk így, a hibákat nem tudjuk elfogadni, örökké elégedetlenek vagyunk, az önértékelésünket folyamatosan rombolja, hogy nem tudunk úgy teljesíteni, ahogy elvárnánk magunktól, a hibákra fókuszálunk és nem vesszük észre a sikereket, ha halogatsz vagy elkerülsz feladatokat csupán azért, mert tudod, hogy nem tudod tökéletesen teljesíteni, akkor a maximalizmus nem előrevisz, inkább gondokat okot.
Ha folyamatosan kritizálod magad vagy mások vélt vagy valós kritikáitól félsz, ha úgy gondolod, hogy csak a tökélet elég jó, ha egy apró hiba is elégedetlenséghez, szégyenérzethez vezet, akkor ez a fajta gondolkodás rombol téged.
Miért kell küzdeni a maximalizmus ellen?
A fenti okokon túl most van még egy okunk arra, hogy tegyünk a maximalizmus ellen. Ez a fajta irreális maximalizmus rengeteg időt vesz el, akadályozza a hatékony feladatmegoldást és megnöveli a stresszt. Jelenleg krízishelyzetben vagyunk. A járvánnyal járó életmódváltozások olyan helyzetet teremtenek, amiben még nem voltunk. Ez az új helyzet újfajta alkalmazkodást, rugalmasságot és új megoldások keresését kívánja, miközben erős stresszhatás alatt vagyunk. Maga a járvány önmagában komoly stresszt okoz, hiszen sok dolog kiszámíthtatlan. A legtöbben nem tudjuk, hogy ha elkapjuk a betegséget, akkor mennyire veszélyes számunkra, nem tudjuk, hogy meddig kell bezárva vagy korlátozások mellett élnünk, nem tudjuk, hogy lesz-e olyan megoldás, amivel visszatérhetünk a régi életmódunkhoz vagy az életünk végleg megváltozik és egy új, teljesen másképpen működő világ fog körülenni minket, nem tudjuk, hogy a járvány felfutása mennyire terheli túl az egészségügyi rendszert, baj esetén mennyire kapunk majd segítséget.
Ezek önmagukban nagyon erős stresszhatások. Az életünk alapjaiban vált kiszámíthatatlanná, amihez nem vagyunk hozzászokva. Hasonló helyzet nem volt eddigi életünk során, ezért az alkalalmazkodásra nincs receptünk, most kell kitalálnunk, „hogy kell” élni ebben a helyzetben.
Ehhez hozzájön még egy sor konkrét nehézség. Az otthoni oktatás a gyerekeknél és a szülők otthoni munkavégzésének összehangolása komoly nehézségekkel jár. Az időseknek gyakran a hosszantartó magánnyal kell megküzdeniük. A kamaszoknak a társas élet hiánya nagy veszteség egy olyan életszakaszban, ami rövidideig tart és nagyon hangsúlyos benne a csoporthoz tartozás, az egymással kapcsolódás. Sokaknak ellehetetlenül a munkavégzése és veszélybe kerül a megélhetése. További gondokat okoz, a kis térben való öszezártság, a megnövekedett házimunka, vagy a szükséges fogyasztási cikkek beszerzésének bonyolultabbá válása. Lehetne még sorolni.
Ebben a helyzetbe nem kérdés, hogy a stresszt, ami ér minket, érdemes csökkenteni. A Mit tehetünk a lelki békénk megőrzéséért járvány idején? című bejegyzésemben írtam már néhány szempontot arra, hogyan stresszt csökkenteni. De mégjobb, ha a stresszt nem levezetni próbáljuk, hanem ahol tudjuk, megelőzzük a kialakulását. Az egyik olyan terület, ahol ez lehetséges és ésszerű, a maximalizmus.
Mi áll a maximalizmus hátterében?
Gyakran a maximalizmus gyermekkorból ered. A szülők magas elvárásai felénk vagy saját maguk felé lehet oka, hogy azt gondoljuk, hogy csak a tökéletes az elég jó. Ha az a vélekedés születik meg a fejünkbe, hogy akkor vagyunk szerethetőek, ha valamit leteszünk az asztalra, ha csak a komoly teljesítményért jár dicséret, elismerés szeret, akkor ahhoz, hogy megkapjuk azt a szeretetet, amire szükségünk van a komoly teljesítményekért fogunk küzdeni. A szüleink elvárásai belső hanggá válhatnak így saját magunk támasztunk olyan elvárásokat magunkkkal szemben, amit nehéz megugrani. A túl magas elvárások nem csak gyerekkorban hatnak ránk. Ha a számunkra fontos emberektől az az üzenet jön, hogy a szeretet feltételes, csak akkor vagyunk szerethetőek, ha teljesítjük az elvárásaikat, az szintén okozhatja a saját magunkkal szembeni elvárásokban a túlzásokat.
A gyerekkorban rögzült vélekedések a teljesítményről, a hibákról , arról hogy mi az elvárható, akkor is tudnak kárt okozni, ha a jelenben olyan társsal és barátokkal vagyunk körülvéve, akik nem a fejünkben lévő vélekedése szerint működnek.
Ha valakinek erős szabályként van az az elképzelés a fejében, hogy ha nem nyújt tökéleteset, akkor nem szerethető vagy értéktelen, akkor hiába van olyan párja vagy barátja, aki a teljesítményétől függetlenül szereti és értékeli, a saját belső szabály nem engedi, hogy ezt észrevegye vagy elfogadja.
Az ilyen vélekedések ahhoz vezetnek, hogy ne tudj örülni a sikereknek, mert a 99%-os teljesítményből az 1% hibára koncentrálsz. A hibákhoz, tévedésekhez, kudarcokhoz szégyenérzet és félelem társul. Ez a félelem akár egészen komoly rettegés is lehet, amit nem tudsz magadnak racionálisan magyarázni, de a gyökere általában a gyerekkorból ered. A kisgyerek, ha azt érzi nem szeretik, elutasítják, akkor a magára maradás félelmét éli meg. A magány, a társadalomból, csoportból való kizárás a felnőtt embernek is nagyon ijesztő, az ilyen félelem nagyon erősen hat ránk. A kisgyermeknél ez mégerősebb, hiszen számára a kötődés, a felnőtt szeretete és gondoskodása elengedhetetelen a túléléshez. Ezért, ha gyerekkorban elutasítást, szégyenérzetet kapcsolunk a hibákhoz, az egész életünkben képes olyan félelmeket generálni, ami még azt is megakadályozza, hogy valójában belegondoljunk, mitől is félünk, mi is a valódi következménye annak, ha ötös helyett négyest kapunk vagy elkövetünk egy hibát a munkánkban.
Mit tehetsz a maximalizmus ellen?
A maximalizus elleni küzdelem nem feltétlenül azt jelenti, hogy direkt hibákat követünk el, vagy gyatra munkát végzünk. Azt sem jelenti, hogy ami fontos, abban nem törekszünk minél jobb teljesítményre. Nincs semmi rossz abban, ha valaki jó teljesítményt akar nyújtani, valami értékeset akar létrehozni vagy fontos számára a precíz munkavégzés. Nem önmagában a magasra tett léc okoz problémát. A nagy célok lehetnek motiválóak és előrevivőek. Ahhz, hogy valami igazán nagy teljesítményt érjünk el, magasra kell tenni a lécet. A jó vagy reális maximalizmus és a romboló vagy irracionális maximalizmus között a lényegi különbség a hajtóerő. Aki nem fél a hibáktól, nem él meg szégyent, hanem megbocsátó magával, a hibákat a folyamat természetes részének tekinti, azt előre viszi a nagy cél, amit kitűzött. A gond azzal van, ha büntetjük magunkat, ha nem szabadon döntünk arról, hogy valamire mennyi időt és energiát szánunk, hanem egy erős kényszert érzünk rá és, ha ennek nem engedelmeskedünk annak bűntudat, félelem és szégyenérzet a következménye. A maximalizmus elengedése a szabadságról szól, arról, hogy ne a(z) (ön)büntetéstől félve cselekedjünk!
Helyezd át a fókuszt a folyamatra!
A végeredmény helyett tartsd fókuszban a folyamatot! Ne arra törekedj, hogy a munkád végeredménye tökéletes legyen, hanem arra, hogy a képességeidhez és lehetőségeidhez mérten a legjobbat nyújtsd! Ha erre törekszel egy számodra fontos dologban, akkor kihozod magadbl a maximumot, de nem vársz magadtól irreálisat, hiszen figyelembe veszed a lehetőséget is, hogy adott körülmények között mit tudsz kihozni magadból.
A jelenlegi helyzetben például lehet, hogy az otthoni munkavégzés nem teszi lehetővé, hogy tökéletes munkát végezz és ezért folyamatosan marcangolhatod magad. Vagy kihozod a helyzetből a legtöbbet , amit lehet és örülsz annak, hogy ezen a nehezített pályán megtetted, amit csak megtehettél.
Légy magaddal igazságos!
Gyakran úgy értékeljük magunkat, hogy nem vesszük figyelembe azt a tényezőt, hogy a teljesítmény és az értékelés között eltelt időben változhattak dolgok. Ha egy feladat végén visszamenőleg értékeled a munkát, a legtöbbször – már csak a feladatból nyert tapasztalatod alapján is- tudsz olyan dolgokat, amiket az elején nem tudtál. Ilyenkor nem igazságos, ha a jelenlegi tudásod alapján a saját szemedre hányod a folyamat elején elkövetett hibákat, amiket azért követtél el, mert ez a tudás még nem volt a birtokodban. Ezt a tényezőt gyakran elfelejtjük.
Korrekt összehasonlítások
A maximalizmust gyakran táplálja, hogy a másokkal való összehasonlításban is gyakran igazságtalanul bánunk magunkkal. Ez nagyon jellegzetesen jelenik meg a közösségi média hatására. Amikor azt látjuk, hogy az ismerőseink mind jól teljesítenek valamiben, akkor hajlamosak vagyunk arra a következtetésre jutni, hogy „a többiek” mindent jól csinálnak, mi meg nem tudjuk ezt hozni. A torzítás viszont az ebben, hogy „a többiek” egy összegyúrt kép, sok ismerős alapján. Vagyis az egyik ismerősünk a gyerekét szórakoztatja kreatívan, a másik fogy a karantén alatt, a harmadik új nyelvet tanul, a negyedik csodálatos kenyereket süt. De ők négy külön ember, akik csak 1-1 dologban jeleskednek, más dolgokban meg valószínűleg kevésbé. Ha úgy akarjuk megugrani a „a többiek” teljesítményét, hogy mindenki legjobb teljesítményéből gyúrjuk a fiktív másikat, akkor nincs esélyünk, mert nem egy valós emberrel hasonlítjuk össze magunkat.
Legyél kutató! Szeresd a hibáid!
Ha a világot a kisgyermek vagy a kutató szemével nézzük, akkor hamar rájövünk, hogy a hibák mennyire természetesek és mennyire hasznosak. Amikor egy kutató felállít egy hipotézis és azt a kutatás nem igazolja, akkor nem dönt úgy, hogy gyatra munkát végeztem, nem is írok erről, hiba volt. Mert az, hogy a hipotézist nem igazolta a kutatás legalább olyan érdekes és informatív, mintha igazolta volna. Sőt, néha még érdekesebb is. Szóval ilyenkor a kutató tovább kutat. A hibák nagyon tanulságosak tudnak lenni és nem az az egyetlen tanulságuk, hogy legközelebb nem követem el. Sokszor maga a hiba mutat rá, hogy mik a jó működések és jó hozzáállások és mi nem. Szóval ne haragudj magadra, ha hibát követsz el, hanem próbálj meg a lehető legtöbb információt kinyerni belőle!
Az egész életünk tanulási folyamat
Aki maximalista, sokszor egészen konkrét tanulási folyamatokra mint mondjuk egy új számítógépes program megtanulása vagy az autóvezetés tanulása sem tud úgy nézni, mint folyamatokra. Első pillanattól, amikor elkezdi tanulni, azt várja magától, hogy jól teljesítsen. De a tanulás egyszerűen nem így működik. Érdekes, hogy a pici gyereknél még másképpen látjuk. Gyönyörködve nézzük, ahogy először elindul, sután, le-letottyanva vagy amikor beszélni kezd és keveri a betüket, nem jól mond még egy szót, ahogy próbálkozik. Minden tanulási folyamat ilyen, természetes, hogy sok hibával, bizonytalansággal indul és a valódi siker a fejlődés, a folyamatos javulás, nem a végeredmény.
A járvánnyal való együttélésben, a bezártsághoz való alkalmazkodásban a legnagyobb jóindulattal is csak totyogók vagyunk. Szóval, amikor nem sikerül jól megszervezni a napot, nem fér bele az időbe, amit terveztél, hegyekben áll a házimunka vagy úgy érzed, hogy nem tudsz olyan körülményeket teremteni, amire szükséged van, akkor nézz magadra azzal az elnéző szeretettel, amivel a totyoogó gyermekre, aki már jár, de még közel sem tökéletesen, néha letottyan, keresi az egyensúlyt, de halad!
Nézd ezt is folyamatában! Fejlődtél-e tavasz óta? Sikerült -e megtalálniműködő megoldásokat? Sikerült -e kitalálni milyen fix pontok kellenek a napirendben? Ha így nézed, valószínűleg bőven lesz sikerélményed.
Nézd meg a bejegyzéshez kapcsolódó videót is!