Talán már nincs olyan szülő, aki ne olvasott vagy hallott volna arról, milyen fontos a gyerekekkel töltött minőségi idő. Rengeteg helyről halljuk, mennyire fontos, hogy a legyen olyan együt töltött idő a gyerekkel, amikor valóban rá figyelünk, kapcsolódunk, nem csinálunk közben mást. A gyerekeknek valóban fontos szükséglete ez az osztatlan figyelem és valójában nekünk, szülőknek is fontos, hogy néha el tudjunk merülni a gyerekeinkkel kapcsolódásban.
Miközben nagyon sokat hangsúlyozzuk a minőségi idő szerepét, mintha elfeledkeznénk a mennyiségi együtttöltött időről. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a társadalmunk berendezkedése nem kedvez annak, hogy a szülők sok időt töltsenek el a gyerekeikkel. Egyszerűen nem erre vagyunk berendezkedve.
Pedig a mennyiségi együtt töltött időnek is rengeteg pozitív hatása van. Ennek ellenére én is ritkán és nagyon megválogatott helyzetekben beszélek arról, hogy ez is fontos (lenne). Egyszerűen abból az okból, hogy nem látom értelmét a bűntudat generálásának. Márpedig a jelenlegi társadalmi berendezkedésünk nagyon kevés teret enged ennek. Az átlagos családban mindkét szülő dolgozik, a gyerekek a nap nagy részét intézményben töltik és ezen főként anyagi okból, kevesen tudnak/ tudnának változtatni. Ha az anyuka otthon van kisebb gyerekkel, akkor kicsit nagyobb a mozgástér, de akkor általában amiatt nehéz, mert a jelenlegi társadalmi berendezkedésben az anyák nagyon kevés segítséget kapnak, több gyerek ellátása és a háztartás vezetése pedig igencsak megterhelő lehet segítség nélkül.
Most viszont az a speciális helyzet állt elő, amikor nemcsak lehetőségünk van sok időt tölteni a gyerekeinkkel, hanem egyszerűen muszáj. Az óvodák és iskolák bezárása ahhoz vezet, hogy a családok sok időt töltenek együtt. Ennek rengeteg nehézsége van. A sorozat korábbi részeiben ezekről a nehézségről írtam. ( Hogyan ne csavarodjunk be a bezártságtól?- Munkaszervezés , Hogyan ne csavarodjunk be a bezártságtól?-Küzdj a maximalizmus ellen! , Hogyan ne csavarodjunk be a bezártságtól?- Bezárva gyerekkel )
Ez a bejegyzés, viszont arról fog szólni, hogy mennyire sokat kaphatunk ettől a rengeteg plusz időtől, amit most együtt tölthetünk.
Az hat ránk, ami körülvesz
A legnagyobb hatással az a közeg van ránk, amiben a legtöbb időt töltöjük. Akinek szélsőségesen jó vagy rossz munkahelyi közegben kell dolgoznia, az egyértelműen megtapasztalja, hogy annak a közegnek a hatása, normái, szabályai, elvárásai, működésmódjai, szokásai, amiben a legtöbb időt tölti, mennyire meghatározza az életetét. Ha sok időt töltünk valakivel az erősen hat ránk, formál minket, meghatározza a hangulatunkat. Ez még felnőtt korban is így van. A gyerekek még fejlődnek, formálódnak, ezért fokozottan igaz rájuk, hogy ezek a hatások erősen hatnak rájuk.
Az átlagos mindennapi életünkben a gyerekek a hétköznapok nagy részét az intézményben töltik, míg a szüleik dolgoznak. Kevés idő jut a családi együttlétre, annak is jelentős részét kitöltik a hétköznapi rutinok. A reggeli felkelés, reggeli, mosdás, öltözés indulás és az esti vacsora, fürdés, lefekvés rutinjai közöt, alig pár óra jut valóban együtt lenni. Így kézenfekvő, hogy nem a család az a közeg, amiben a gyerek a legtöbb időt tölti.
Most viszont, az egész napos, hetekig, hónapokig tartó összezártság nekünk adja a lehetőséget, hogy a család legyen az a közeg, ami a legmeghatározóbb.
Más helyzet, más működés
Mivel mi is és a gyerekeink is ahhoz vannak szokva, hogy a hétköznapok során kevés időt tudunk együtt tölteni, ezért ebben az új helyzetben fontos, hogy felismerjük, hogy azok a működésmódok, amik a kevés közös időben beváltak, nem biztos, hogy ebben a helyzetben is működnek. Eddig ahhoz voltunk szokva, hogy akkor vagyunk hosszabban együtt a gyerekeinkkel, amikor szünet van és szabadságra megyünk, esetleg, amikor betegek. Nem vagyunk hozzászokva mi felnőttek, hogy a gyerek mellett kell dolgoznunk, ők pedig nincsenek hozzászokva, hogy otthon vannak, mégis van iskola. És ahhoz sem, hogy anyának, apának dolgoznia kell. Ezek külön-külön is nehéz helyzetek, egyszerre pedig még nehezebb. Így természetes, hogy az átálllás mindenkinek nehéz, új ritmusok, új megoldások kellenek. És az egyik kulcs pont az, hogy attól, hogy több az együttöltött idő, nem kell a minőségi időnek feltétlenül változnia.
Természetesen , ha van valakinek kapacitása, a minőségi idő növelése mindenkinek jó lehet. De azt gondolom, hogy kevesen vannak, akiknek plusz idejük keletkezik ebben a helyzetben, sokkal jellemzőbb, hogy a feladatok drasztikusan megnövekednek.
Éppígy a minőségi idő csökkentését sem indokolja az, hogy sokat vagyunk együtt. Ahogy a múlt heti bejegyzésben írtam róla, a helyzet a gyerekekből kiválthatja, hogy megnő a közelség igényük, így a minőségi idő csökkentése – ha csak nem feltétlenül elkerülhetetlen- akkor nem szerencsés ebben a helyzetben. A mennyiségi együtt töltött idő és a minőségi idő ugyanis nem felcserélhető. Mások a hatásai, másért van rá szükség.
Miért jó a sok mennyiségi idő?
Ahogy fent írtam, az a közeg tud hatni, amiben a gyerek időt tölt. A jelen helyzetben a gyerek rengeteg olyan dologba lát bele, amibe egyébként nem vagy nagyon kevéssé. Miért jó ez? Azért, mert a gyerekek a legtöbb dolgot modell tanulás útján sajátítják el. Vagy úgy is mondhatnám, hogy sokkal kevésbé számít, amit mondunk, mint, ahogy élünk. A szavak sokszor elszállnak, de a példamutatás előbb vagy utóbb érezteti a hatását.
A munkához való viszony
Mennyit látnak hétköznap a gyerekek apa vagy anya munkájából? Nagyjából annyit, hogy elmegy dolgozni, aztán onnan hazajön. Minimális élményük van arról, hogy milyen a hozzáállásunk a saját munkánkhoz, hogyan éljük meg, mért szeretjük, miért nehéz, milyen munkafegyelemmel dolgozunk stb.
A jelenlegi helyzetben azonban itt a lehetőség, hogy ezt megmutassuk. Sőt, inkább nincs lehetőségünk arra, hogy ne mutassuk meg. Az iskolásnak ezerszer is elmondhatjuk, hogy a feladat azt jelenti, hogy akkor is meg kell csinálnom, ha éppen nincs kedvem hozzá, beszélhetünk arról, hogy attól, hogy nincs kedvünk még lehet motiválni magunkat, hogy beoszthatjuk, hogy jutalmazhatjuk magunkat az elvégzett munkáért, hogy fontos a minőségi munka, de nem kell belegebedni a 100%-ba stb. Amíg ezt csak mondjuk, addig nem sokkal erősebb a hatása, mint a falra hányt borsónak. De most láthatja! Élőben nézheti, hogy néha nekünk sincs kedvünk, de csináljuk, hogy tiszteljük a főnökünket, hogy megpróbálunk együttműködni a kollégáinkkal, akkor is, ha éppen nem értünk egyet, hogy ha elakadunk megoldást keresünk, hogy néha mi is kiakadunk. Mindazt, amit szeretnénk átadni a tudatos feladatvégzésről, a munka értékéről, azt most megtehetjük, mindenféle hosszú hegyibeszéd nélkül.
„Mindössze csak” arra kell figyelnünk, hogy milyen példát mutatunk. Ennek pedig saját magunkra nézve van komoly önismereti haszna, hiszen rá kell néznünk magunkra, hogy vajon azt tesszük-e, amit mondunk? Képesek vagyunk-e arra, amit a gyerekünktől elvárunk?
Az életünk működtetéséhez való viszony
A háztartás vezetése is olyan terület, amire a hétköznapokban a gyerekek sokkal kevésbé látnak rá. Amíg nem mennek intézménybe és egész nap anyával vannak, addig folyamatosan figyelik a tevékenységeit és rengeteget tanulnak arról, hogy kerül az étel az asztalra, hogyan lesz tiszta ruha a szekrényben vagy hogy működik a takarítás. De az intézményesített korosztály már kevesebbet kap ebből. Pedig más szinten tudja átlátni ezeket a folyamatokat egy óvodás vagy egy iskolás , mint egy totyogó és más szinten is tud bekapcsolódni.
Természetes, hogy ha csak 1-2 óra szabadideje van egy kisgyereknek otthon, akkor kevésbé hajlunk rá, hogy a hétköznapi háztartási dolgokba bevonjuk, hiszen tudjuk, mennyire fontos a minőségi közös idő vagy a szabad játék. A testvérek is gyakran csak ebben a pár órában vannak együtt.
Ha azonban egy gyerek nincs bevonva ezekbe a folyamatokba, nem lát rá, nem vesz részt benne, akkor később egyre nehezebben bevonható. Hiszen azt szokja meg, hogy ezek a dolgok az ő közreműködése nélkül is működnek.
A mostani helyzetben azonban közelről látják a gyerekek, hogy mennyi háztartási munka van pusztán azzal, hogy legyen mit enni, látják a felnőttek véges idejét, megtapasztalják, hogy ezek a folyamatok időt és befektetett energiát igényelnek. Megtapasztalják, azt az értékrendet is, amit a szülők erről közvetítenek, hogy melyik háztartási munka fontos és melyik kevésbé, hogy ha túl sok a munka, akkor hogyan tehermentesítjük magunkat, hogy milyen a feladateloszlás a házastársak között, hogy segítjük-e egymást, ha a másik kimerül, hogy milyen elvárások vannak egymás felé az otthoni feladatokkal kapcsolatban.
Ezen kívül mivel sokat vannak otthon, több lehetőség van bevonni is őket, aminek az előnyeit élvezhetik. Egy újfajta feladat megtanulása a legtöbb gyereket örömmel tölti el, hiszen kompetensnek érzi magát egy ” felnőtt” területen. A nyereség lehet az az idő is, amit az ő segítsége következtében a szülő vele tölthet el. A közös munka mint kapcsolódás a szülővel szintén nagyon jó lehetőség. Egyrészt kettő az egyben, hiszen együtt töltünk időt és közben elvégzünk egy feladatot, másrészt így nem csak általános modellt, hanem a konkrét műveleteket, eljárásokat is meg tudjuk tanítani.
A krízishez való viszony
Nehéz helyzetben vagyunk, amire mindenképpen valahogy reagálunk. Döntéseket hozunk, megpróbálunk egyensúlyban maradni, információkat gyűjtünk, segítünk másoknak. A helyzetre nagyon sokféleképpen reagálunk és ezek között sok előrevivő, adaptív reakció van. Nem csak egy helyes megfejtés van, hanem rengeteg út lehet jó. És miközben próbálunk urrá lenni a helyzeten, közben tanítjuk is a gyerekeinket arra, hogy is kell ezt. Bizony, miközben fogalmunk sincs hogy kell, mert egy teljesen új helyzet, de próbáljuk az eddigi tapasztalatainkat felhasználva a legjobb megoldásokat és reakciókat megtalálni, közben már tanítjuk is. Mert a gyerekek ezt is minket figyelve tanulják meg. Mikor van baj? Hogy reagálunk rá? Mit kezdünk a félelemmel? Mit kezdünk a rossz érzésekkel? Hogyan kezeljük azokat, akik nem értenek egyet velünk? Hogyan próbálunk megodást keresni? Mik a prioritások? Hogyan kezeljük a veszteséget? Hogyan oldjuk a stresszt? És még rengeteg más dolgot, ami a helyzetből adódik.
Ijesztő? Szerintem az. Nagyon nagy felelősség, hogy mit tanítunk erről, hiszen jó eséllyel lesz az ő életükben is valamilyen krízis és nagyon hasznos lehet, ha megtanulnak megfelelően reagálni rá. De miközben ijesztően nagy súllya van annak a felelősségnek, hogy a gyerekem megtanulja azt a mintát, amit tulajdonképpen én is csak most alakítok ki, azért csökkenti a nyomást, hogy ez nem egy pillanat alatt történik. A modelltanulásban pont az a jó, hogy hosszú folyamat, nem egy-egy nap számít. Szóval attól, hogy ma kiborulsz, nem azt tanulja meg, hogy ha baj van, kiborulunk, mert látni fogja a következő napot, amikor összeszeded magad és az azutánit, amikor erős vagy, aztán látja , hogy megint kiborulsz, de küzdesz és végül azt tanulja meg, hogy ér sírni, kiborulni, aztán lehet tobább menni az egyensúly és a megoldás felé. Szóval a folyamat egésze adja a mintát, nem egy-egy epizód.
Összességében a lehetőség, hogy sokat vagyunk együtt, lehetőség, hogy szavak nékül de sokkal hatékonyabb módon tanítsuk a gyerekeinket. Arra, hogyan viszonyuljanak a világhoz, a munkához, a krízishez. És lehetőség arra, hogy átgondoljuk, szeretnénk-e, hogy a gyerekeink a mintáinkat kövessék? Mert, ha nem, akkor saját magunkon érdemes változtatnunk!
Nézd meg a kapcsolódó videót is!
